Gyerek voltam még, hű de rég volt már. Minden nyarat a nagyanyámnál töltöttük az öcsémmel a paradicsomban. Volt ott egy kis fürdőmedence, amolyan felfújhatós, csíkos, meg volt égig érő homokdomb, ahol komoly csaták dőltek el az erődök falai között. Végvárainkat mindenféle haderővel telepítettük be: volt ott huszár sakkfigura, cowbojok, indiánok, kommandós bábuk, postakocsi, mozsárágyú, páncélos vitéz. Az udvart régi nagy fakapu zárta el a külvilágtól, csak a macskák tudtak alatta kibújni, de nem nagyon akartak; a mamám virágoskertjében sokkal jobb soruk volt, giccses kompozícióként hevertek a színes virágok között s hagyták, hogy a Nap simogassa szőrüket.

Nem volt még hamburger meg csipsz, de volt friss kalács meg meggyes pite. Nem ittunk kólát - nem is hiányzott - ittunk inkább málnaszörpöt amit a nagymamám abból a málnából készített, ami a kert végében termett és ízesebb volt minden gyümölcsnél. Nem volt palackozott ásványvíz sem, régi fémkobakú szódásüvegekben buzogott a legfinomabb víz. Erős volt, hogy a szemem könnybe lábadt, ha ittam belőle.

Alig vártam, hogy kifogyjon. Akkor a mamámmal igazi faládákba gyűjtöttük a kiürült üvegeket, kivittük a kiskapu elé és vártunk. Elmerészkedtem egészen a másik utcáig és onnan lestem, hogy jön-e már a kocsi. És meghallottam a hangot! Ritmusos, fürge kipp-kopp, egyre erősödött, egyre tisztább lett. Majd feltűnt az utcában a szódás. Minden héten eljött, hogy az üres üvegeket elvigye s buborékoktól hemzsegő, tele üvegeket hozzon.

Nem bírtam magammal. Elé szaladtam. Pista bácsi felhúzott maga mellé a bakra s együtt mentünk el a házunkig. A szárat a kezembe adta, amitől az egekbe repültem: én irányítom a lovat egyes egyedül! Hangosan kiáltottam „hóó”-t, hogy biztos az összes utcabéli meghallja, én vezetem a kocsit. Persze mosolyogtak a szutykos kisgyereken, de úgy éreztem én vagyok a legboldogabb, büszkén ültem egyes egyedül! a bakon, amíg Pista bácsi le s fel pakolgatta az üvegeket.

Addig rimánkodtam a nagyanyámnak, amíg megengedte, hogy elmenjek a szódás kocsival a szikvízüzembe (Pista bácsi maga készítette a szódát valami varázsgéppel a saját házuknál). Nem volt messze, talán két utcányira a házuk, de addig számtalan ember nézhette meg, amint én hajtom a kocsit. Még két kanyar is volt a hazavezető úton s én komoly arccal, nagy mozdulatokkal kanyarintottam a lovat, mintha nem tudná, vajon hogyan is kellene megoldani ezt a feladatot nélkülem. Persze, hogy tudta s tudta ezt Pista bácsi is, így nyugodt lélekkel dőlt hátra s cigarettázott mellettem, az üvegek vidáman csörömpöltek jelezve, hogy érkezünk.

A kis üzemnél leugrottam a kocsiról és az ajtó mellé állva vártam ismét. Pista bácsi kifogta a lovat s a válla felett odalesett felém, ajkait mosolyra húzta s elhangzott a várva várt picike mondat: "Na gyere!" Én iszkiri már ott is termettem s egy szempillantás alatt repített az öreg a ló hátára. Mennyország, mennyország…

Minden áldott héten pénteken lovagoltam a szódás lován a kis udvarban. Sajnáltam, hogy senki nem lát. Hát lássanak csudát!

Akkor délután is így volt minden. Körbevittük a szódát s a munka végeztével visszaérkeztünk a körutunkról az üzembe. De másképp alakultak a dolgok, mert amint a ló hátán ültem Pista bácsit behívta a házba a felesége, valami gond akadt az egyik géppel. Engem valahogy ottfelejtett a ló hátán. Több se kellett. A nagykapu még nyitva, mi lenne ha... De már nem gondolkodtam. Egyenesen kimentem a lóval az utcára és irány a nagyvilág. Azt hittem szétreped itt valami belül, ha nem vigyázok. A ló elindult az egyik utcában. Ruhám nem volt vért vagy zakó, mezítláb voltam egy kis nadrágban. De én voltam a legszebb, legdaliásabb lovas a földkerekségen.

A ló ügetni kezdett s én sikongatva nevettem fel az égbe, rázott, zötyögött, de mi az nekem, lovagolok, lovagolok én! Elkanyarodtunk a Petőfi utcára, s ott a ló megállt. A szélső háznál (ahogy szokott). Én ficánkoltam rajta s sarkammal az oldalát rúgva újra elindítottam.

Még kétszer állt meg. Utoljára a nagyanyám házánál. Nyár volt, meleg, a kis konyha ablaka nyitva volt. Ügyesen a járdára irányítottam a lovat s bekurjantottam az ablakon: Itthon van-e komámasszony? A nagymamám kinézett, rám meredt, arckifejezése leírhatatlan volt. De leginkább nagyon megijedt és tanácstalanul kémlelt ki az utcára, hol lehet Pista bácsi. Mivel nem látta sehol, így azonnal rájött: biztos, hogy elloptam a lovat! "Te gyerek! Mit csináltál!?" "Hát lovagolok, mama, nem látod?" "Jaj, te, hát elment az eszed!" Dehogy ment el - mondtam, s olyan vigyor ült ki a képemre, mintha azt mondták volna enyém a világ legnagyobb fagyigyára.

De aztán az öröm lefagyott az arcomról, mert láttam, Pista bácsi szalad az úton felénk, kezei az égben s szerintem, nem nagyon boldog. Amikor odaért csak lihegett, a lónak támaszkodva felnézett rám, de nem szólalt meg egy percig. Ezt én akkor még nagyobb bajnak vettem s elsírtam magam. Még mindig a ló hátán ülve magyarázni kezdtem, hebegtem, dadogtam, de tisztán és érthetően hallhatták, hogy azt mondtam, ez volt életem legszebb napja. Akkor Pista bácsi rám nézett és megszólalt: -Nincs semmi bajod? Nagyon bátor voltál, tudod-e? Én hüppögtem még egy kicsit, és csak annyit tudtam kinyögni: Tényleg?...

Visszasétáltunk a szikvízgyárba, de nem kellett leszállnom, Pista bácsi a ló mellett battyogott s hallottam, hogy hümmög meg motyog és mikor lopva lenéztem rá, láttam, hogy mosolyogva a fejét rázza.

A családunkban azóta is az egyik sokszor elhangzott mondat: A ló benézett az ablakon...