A lovak evolúciója

Jellemző az ember és a lovak kapcsolatára, hogy ezen emlősnek a legjobban felderített az evolúciós fejlődése. Körülbelül 60 millió évet vett igénybe ez a folyamat, és mind Európában mind pedig Amerikában ment végbe. Elsődlegesen három jelet kell figyelnünk:

• a testnagyság növekedését,
• az ujjak számának csökkenését - az ujjhegyen járás megjelenését,
• lombevésről a fűevésre való áttérést - a fogazat átalakulását.

A legősibb "lovacska" a Phenacodus nevű, róka nagyságú, fogazatában és öt ujjú lábában ragadozókra emlékeztető - ám ujjai végén apró patácskákat viselő állatka. Az eocénban követte őt a mellső lábán négy, hátsón öt ujjú, 20-25 cm marmagasságú Eohippus (Amerikában), illetve Hyracotherium (Európában). Ez után jött el a Mesohippus, illetve a Miohippus ideje (oligocén, kb. 35 millió évvel ezelőtt). Nekik már minden lábukon három-három ujj volt, és fogazatuk is erősen átalakult, növényevő jeleket mutatva. Ezekig a 60 cm marmagasságú állatokig a fejlődés az amerikai kontinensen zajlott. Ez után azonban több új faj is megjelent, így Európában is elindult a lánc, azonban ezek holtvágánynak bizonyultak, és a tényleges fejlődés továbbra is Amerikában maradt: A miocénban alakult ki a Parahippus, majd a Merychippus. Itt már teljesen áttértek a fűevésre, a fogak innentől alig fejlődnek, a marmagasság már egy méter körül jár, és ugyan megmaradt a három ujj, de járásra már csak a középsőt használták. A következő lépésben azonban már ez is eltűnt, megjelent az első egyujjas ló, a Pliohippus. Az arci bemélyedések, és az erősen hajlott felső zápfogak eltűnésével aztán megjelentek a mai lovak, akik az Equus névre hallgatnak. Ezek aztán négy alnemre bomlottak: Equus (valódi lovak), Asinus (szamarak), Hemionus (félszamarak), Hippotigris (zebrák).

A háziló (Equus caballus) fejlődése már gyorsabban nyomon követhető. A jégkorszak után egy vadlófaj maradt csak életben (Equus ferus Boddaert). Ez három alfajra osztható, a tarpánra, a Przevalski-lóra (más nevén taki), és a nyugat-európai vadlóra. Ezek közül a taki még létezik. Ezt a fajt 1879-ben nevezték el, egy orosz expedíció vezetőjéről przevalszki vadlónak. Elterjedt volt akkoriban Źzsiában, valamint Európa számos vidékén, az 1950-es évekre azonban szinte teljesen eltűnt, legfeljebb Mongóliában lehetne fellelni még néhány példányt. Az állatfaj azonban nem halt ki, ugyanis Hamburgban a Hagenbeck állatkertben már a századforduló után elkezdték tenyészteni (törzskönyvezésüket a prágai állatkertben végzik), és számos más állatkertbe is eljutottak. Alkatilag egy zömök pónira hasonlítanak (120-140 cm marmagasság), testük sárgásbarna színű, néha vöröses. Jellegzetességük a háton végigfutó sötét csík (hátszíj).