"Tegnap hajnali kettőkor megszületett végre Sussi kiscsikója.Napok óta hatalmas, feszes tőgygyel a lába között szambázott, sőt néhány nappal korábban már könnyedén fejtem jó ragacsos (takony- szerű) váladékot belőle. Már akkortájt igen sokat fészkelődött, előfájásai lehettek. Lestem is éjszakánként elég gyakran, de minden reggel csalódással ért véget...

Tegnap - mintegy varázsütésre - hajnali negyed kettő környékén kipattant a szemem, gyors öltözés (marha hideg éjszaka volt) és oldalaztam az istállóhoz.

Állt a kanca, de a szokásosnál picit hangosabban szuszogott, némi nyögdécselés-féle felhanggal kísérve. Reménykedve várakoztam tehát, miután aznap többször láttam hemperegni is a karámban és lehajtott fejjel bóbiskolni (értsd: nem zabált!), ezen felül az esti pizsamaosztáskor végigsimítottam a hasán, ami kőkemény volt, majd a tőgyébe ütközve nedvesek lettek az ujjaim..., tehát erősen figyeltem. Úgy láttam, talán szívesebben lenne egyedül, de különösebben nem zavarta a jelenlétem, mivel gyakori vendég vagyok éjszaka is náluk. (Ilyenkor lámpát nem gyújtok, csak egy kicsi rovarriasztó jelzőfénye, no meg a holdvilág - ha van - ad némi irányjelzést.)

Kimentem hát az istálló elé - nem palástolva ottlétemet, ám kellőképpen félrevonulva hallgatóztam. Pár perc múlva lefeküdt, majd kisvártatva fel is kelt. Újra hallottam azt a nyöszörögve-szuszogó légzését, de néhány idegesebb faroksuhintástól eltekintve teljesen nyugodtnak tűnt. Én viszont akkor már TUDTAM, hogy most tényleg itt az idő. Ismét néhány perc telt el csupán és újra lefeküdt (ekkor már teljesen biztos voltam a dologban), majd hamarosan felpattant újfent. Zörög a szalma - ideges járkálás, majd hallom, hogy pisil. Alighogy befejezte, máris pisil újra. Aha, ez már a magzatvíz! Úgy kezdődik, mint a pisilés, csak egyre erőteljesebb, megállíthatatlannak tűnő folyam, valami toccsanásszerű hanggal.

Oké, jön a csikó. A kanca megint lefekszik, inkább lerogy, mert már jönnek is a tolófájások. Még mindig kinnt várakozom, de már óvatosan beljebb lépek, anélkül, hogy megzavarnám, de a farát éppen látom (sejtem a semmi fényben), míg a fejét a box fala elrejti előlem, de az most nem is fontos.

Sussi az oldalán, négy lábát mereven kifeszítve erőlködik. Első nekirugaszkodásra megjelenik valami kis hegyes, kúpos, világos folt a faránál - remélem, hogy a két mellső lábon nyugvó fejecske, ahogy az lenni szokott, majd meglátjuk. 20-30 másodperc pihenő levezető zihálással, mialatt a kanca picikét elernyed a feszességéből, majd újabb fájás következik. Nagy levegő, újabb tolás: egész határozott világos folt, ha minden igaz, kint a fejecske, a nyak, valahol a vállak környékén akadt el ez a nyomás. Rendben, nagyon jól haladunk, mindjárt túl leszel rajta Kis bogaram!

Rövid megnyugvás, de már jön a következő inger, nyomni kell, nincs visszaút! Nagy, erőteljes, hosszab erőfeszítés, de kibújik a váll, a többi meg már szinte magától kicsusszan. Egy pillanatra megáll az idő, azt hiszem, ilyenkor a szomszédos boxokban sem vesznek levegőt a lovak, a faluban sem ugatnak a kutyák, s a korábban szemerkélő eső is megszakítja monoton potyorgását. Látom-hallom ahogy megkönnyebbül a kanca és ott a nem is oly apró csomag. Még nem váltak teljesen ketté, de nem is egyek többé. A csomagocska eleinte bizonytalanul, majd egyre bátrabban fickándozni kezd, apró mozdulatokkal vonaglik, mint a partra vetet hal, de már hallani ahogy elkezd önállóan levegőt venni. Kicsit bugyborékol, de hamar elmúlik. Nem, nem avatkozom bele, hacsak nem muszáj.

Tudom, mert már sokszor megtapasztaltam, hogy a villanásnyi pihenő alatt, míg a kanca kifújja magát egy örökkévalóság telik el e- várakozó, feszültségekkl teli. Ez mindig így van. Szent pillanatok ezek. Nem bírom tovább, meg kell néznem. Tudom, hogy minden rendben, mégis felkapcsolom a villanyt, mintha a felkelni készülő kanca az éppen világrajött csikó hátsó lábain pihenne. Nem, persze, hogy nem, de hátha, akkor pedig segítenem kell...

A világosság hatására talán néhány másodperccel előbb ugrott talpra a kanca, mint tette volna magától, de talán ennyi megbocsátható nekem. A mozdulattól a köldökzsinór elszakad és Sussi már perdül is a kicsi jövevény felé, nyalogatja módszeresen, rendületlenül féltve őrzött kincsét...

Csendben, boldogság-könnyeimmel küszködve bemegyek a boxba. Először a kancának mondok pár kedves szót, bár erre csak nekem van szükségem, Ő lelkem minden rezdülésével tökéletesen tisztában van. Leguggolok a nagy megrázkódtatástól még holtfáradt csikóhoz. Éppen csak megrebben simogató ujjaim alatt, egy röpke, alig hallható üdvözlö "böbögéssel" nyugtázva, hogy mi már régtől fogva ismerjük egymást (pocakban-léte alatt is sokat beszéltem Hozzá), majd újra elszenderedett.

Farkincáját elemeltem: kiskanca! (Fénysebességgel berobbantam az alvó családomhoz közölni A HÍRT, majd vissza ellenőrizni a dolgok természetes elrendeződését).

Felállás, szopás, méhlepény-eltávozás, bélszurok-ürítés menetrend szerint, ehhez sem kellett asszisztencia."