Ma történt reggel egy furcsa dolog velünk, kicsit (1 percre) megállt a világ.

A mai reggel is úgy kezdődött, mint a többi. Furcsa, hogy szeptember elsején beköszöntött az ősz és egy pillanat alatt magával vitte a nyári álomvilágot. A meleget, a kora reggeli istállót, a kánikula illatot, a magányos lovaskocsin üldögélést, a koszos körmöket.

Minden visszatért a régi kerékvágásba, de ez egyáltalán nem jó érzés. Ma is fél hatkor ébredtem, mint mindig, de már nem lovat etetni indultam, hanem elkezdődött a reggeli körbe-körbe szaladgálás a lakásban. Szaladni, öltözni, sminkelni, Áron ovis cuccát bepakolni és egyáltalán... sietni, sietni, mert elkésünk. Úgy szalad el a reggel, hogy azt sem tudom, mikor került rám a ruha és nem emlékszem, hogy ittam-e kávét vagy sem. Ma éppen a zöld nadrágkosztümömet rángattam magamra és rohantam át a fürdőből a konyhán keresztül a nappaliba, amikor megláttam a kicsi embert. Üldögélt a konyhapulton alsónadrágban és a piros gumicsizmájában. Kezében a kis ostora, amit a földvári lóvásárban vettem neki, a végét lógatta le a kőre. Feje a tenyerébe hajtva és egykedvűen ücsörög. Borzasztóan meghatódtam. Mit csinálsz gyönyörűségem. Rám se néz úgy válaszol: horgászok.

Hirtelen iszonyúan útáltam magamat és azt az életet, ami sokszor arra kényszerít, hogy elrohanjak a fontos dolgok mellett. Lefeküdtem a konyhakőre és elkezdtem bohóckodni neki: Áci, bálnát fogtál! Nem nevetett, láttam, hogy jár az agya majd kibökte. Anya, ki eteti a Konyakot ha mi nem vagyunk kinn az istállóban.
- Hát a lovászok kisfiam.
- És mi van ha elfogy a zab?
- Akkor majd veszünk neki.
- De hogyan, ha te egész nap a dolgozóban vagy meg apa is, én meg az oviban. Hát nincs nekünk időnk zabot venni.

Iszonyúan megsajnáltam. Nekünk tényleg nincs időnk semmire, mindig rohanunk, a nyár elment a lovak hétvégére maradtak.
- Tudod mit? Még ma küldök egy csomó zabot gyorspostával, hogy biztosan elég legyen.

Már mosolygott. Bólogatott és mosolygott. Gyorsan kontráztam, hogy már csak egyet alszunk és már megyünk is lovazni. És abban a pillanatban iszonyú boldog voltam, hogy tényleg már csak egyet alszunk.

Áront leadtam az oviban, én pedig besétáltam dolgozni, fél órát késtem de ott egye fene. Ő mosolygott és már csak egyet alszunk.